Az élet maga a Visszhang!

Apa és fia sétálnak az erdőben. Hirtelen a fiú megbotlik és éles fájdalmat érezve felkiált:    

- Áúúúúúúúúú!
Meglepetésére egy hangot hall a hegy gyomrából:
"Áúúúúúúúúú"
Kíváncsiságtól fűtve a hang irányába kiált:
- Ki vagy te? De az egyetlen válasz, ami érkezik: "ki vagy te?"
Méregbe gurul a fiú, és ezt kiáltja:
- Gyáva vagy!
És a hang visszaszól: "Gyáva vagy!"
A fiú ránéz az apjára és megkérdezi:
- Apa, mi folyik itt?
- Fiam – válaszolja az ember – figyelj csak! – majd elkiáltja magát:
- Csodállak!
A hang felel: "Csodállak".
Apja azt kiáltja: – Csodálatos vagy!
A hang pedig válaszol: "Csodálatos vagy!"

Majd az apja elmagyarázza:

- Az emberek ezt VISSZHANGNAK nevezik, pedig ez valójában maga az ÉLET! Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te kifelé nyújtasz! Az élet tükröt tart cselekedeteidnek. Ha több szeretetre vágysz, adj több szeretetet! Ha megértésre vágysz, te is érts meg és tisztelj másokat! Ha azt akarod, hogy az emberek türelmesek és tisztelettudóak legyenek veled, te is légy türelmes és mutass tiszteletet! A természet eme törvénye életünk minden területére érvényes. Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te másoknak nyújtasz! Az élet nem véletlenek sorozata, hanem tetteidet tükrözi…

Az élet egy visszhang

“Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol…”

"Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felől nézed, az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied. Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van."

(Müller Péter)

Az igazi nőnek csak a szemét nézd

Akinek a szívét jóindulat tölti el…

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:

- Milyenek itt az emberek? – tudakolódta.
- Hová valósi vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.

- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:

- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!
Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

Három idézet nem csak vasárnapra

Ha egész életedben csak azt az egy imát mondod, hogy "köszönöm", az is elegendő.

(Eckhart mester)

Van az elmének egy elidegeníthetetlen sajátossága: minden, amit magasztalunk, gyarapodni kezd. A dicsőítésre a teremtés egésze válaszol és örvendezik.

(Charles Fillmore)

Amikor az ember megbocsát önmagának, az olyan, mintha újjászületne.
…Ez az a létállapot, amelyben hajlandóak vagyunk bírálat nélkül, teljességünkben elfogadni önmagunkat, látszólagos gyengeségeinkkel és velünk született dicsőségünkkel együtt.

(Robin Casarjian)

A dicsőítésre a teremtés egésze válaszol és örvendezik